Mama-saga

Ékes anyanyelven beszél(Ő)

19:46 - írta Mamasaga

Srácunk két és fél éves korára gyönyörűen beszél, és ezt a teljesítményt akkor tudom igazán értékelni (első gyerek lévén nincs összehasonlítási alapom), mikor az anyukák irigykedve kérdezik, hogy: ’Mióta beszél ilyen szépen a gyereked?”. Mondatokban fogalmaz, tisztában van a személyes névmások alkalmazásával, olyan szavakat és kifejezéseket használ, amitől mindenki eltátja a száját. De ezzel a bőbeszédűséggel együtt nyakunkba kaptunk valami egészen újat is.

 

Soha nem voltak illúzióim afelől, hogy sikerülni fog gyerekünk cseperedése közben, legalábbis az első években, a szalonképtelen kifejezések megjelenését a lehető legtovább kitolni. Arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy milyen viharos gyorsasággal és ráérző képességgel tudja kiszűrni és magáévá tenni azokat a mindennapi szövegkörnyezetből, hangozzon az el az utcán, tévében, vagy családi és baráti beszélgetések közben.

 

A minap egy bevásárlóközpontban jött rá a gyerekre az ötperc, amikor is éles, idegesítő hangon visít úgy 3-4 másodpercig. Próbáltuk leszoktatni erről, de ez számára akkora móka, hogy nem hajlandó felhagyni vele, valószínű már csak azért sem, mert látja, hogy nekünk ez nem annyira tetszik. Szóval egy ilyen áruházi sivalkodás alkalmával odapenderült egy kamaszokból álló társaság mögé és kieresztette a gőzt, mire az egyik ingerült tizenéves nem éppen finom célzással utalt arra, hogy a gyerek inkább a k***anyát ijesztgesse. Ebben a konkrét esetben megúsztuk, hogy hangos és ütemes ’k***anyádat’ kántálással járjuk be az áruházat, de ez csak azon múlt, hogy nem hallotta meg.

 

Persze képmutatás lenne azt állítani, hogy itthon soha nem hagyja el a szánkat olykor-olykor némi csúnyaság, és bár nagyon nem tetszik, ha valakinek a szájából ömlik a káromkodás, azért néha az ’iskoláját’ és a ’teremburáját’ nem teljesen alkalmasak az indulatok megfelelő kifejezésére és hát nem is ezek tódulnak az ember szájára.

 

És hát ezek azok kifejezések, melyek képesek mély nyomokat hagyni kissrácunk agyában és a hirtelen kicsusszanó ’basszus, ez a lábas még forró volt’ vagy a ’de hülye vagyok, már megint felforraltam a kutya vacsoráját’ elszólásokból csak azokat jegyzi meg, amiket nem kellene. Így aztán nem is csodálkozhatok, ha a következő alkalommal, mikor szokásos bénázásomnak hódolok, már ő maga mondja, hogy: ’Jaj mamka, de hülye vagy. Vagyis lüke.’ Mert azért igyekszünk a véletleneket szépíteni, olyanokkal, mint például lüke, durva, bambusz, meg hasonló épületességekkel. Persze a gyerek csak pici, de nem hülye (ugye?!), így tudja, hogy melyik az eredeti és melyik a szánalmas, figyelemre sem méltó utánzat.

 

Ám azért akadnak olyan szituk is, amikor szó sincs véletlen elszólásról, mégis furcsa a végeredmény. A bevásárlások közben – a hatékonyság és gyorsaság érdekében – ketten szaladunk kétfelé, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Olykor, ha sokáig elmaradok tőlük, az apja gyakran felteszi a kérdést, hogy: ’Anyád meg hol van?’ És erre a gyerek kaján vigyorral az arcán üvölti szana-szét az áruházban, hogy: ’Anyád! Anyád! Anyád!’ ami így a szövegből kiragadva és 120 decibeles hangerővel szajkózva egészen más értelemmel bír.

Állatsereg és embertömeg egy helyen

8:55 - írta Mamasaga

Már jó pár hete annak, mikor is időszerűnek láttuk, hogy kissrácunk személyesen és koncentrált formában is megismerje földünk állatainak bizonyos, kiállított példányait, így egy ingyenes gyerekjegy kíséretében meglátogattuk a fővárosi állatkeretet. Gyönyörű, verőfényes, langymeleg szombat délelőtt volt, így rajtunk kívül még a fél város kihasználta a remek időt és ott toporgott az állatkert előtti aszfalton, kígyózó sorokban. Kis- és nagyobb gyerekes családok, iskolás csoportok, nagymamák, nagypapák őrült egyvelegében mintegy félóra leforgása alatt hozzájutottunk a felnőtt belépőkhöz, addig kellőképp kipufogva magunkat az előttünk és mögöttünk állókkal egyetemben, az állatkerti beléptetés fejetlensége és lassúsága okán. Ez idő alatt pedig a párommal felváltva kergettük a gyereket az embertömegben, remélve, hogy nem fárad el túlságosan mire bejutunk.

 

Mire belül tudhattuk magunkat gyermekünk az energiáinak felét már felélte, így várható volt, hogy hamarosan ernyedten fog csüngni rajtunk és tojik az egész állatnépségre. A madarakat, halakat, krokodilokat még kellő türelemmel szemlélte, a tevéket és kecskéket lelkesen simogatta, ám a majmok magasságában minden érdeklődését elveszítette, vagyis az állatkerti látványosságok felénél. Ezen a ponton már a látogatók száma is elképesztő volt, sorban állás volt minden egyes ketrec előtt és bár gyerekszerető ember vagyok, van az a csipszet, perecet, kürtöskalácsot majszoló, kólát vedelő, sivalkodó, rohangáló kritikus mennyiségű gyerektömeg, amitől elvesztem minden türelmemet.  

 

Az állatok jó része ezalatt egykedvűen lustálkodott, elő sem jött, vagy "otthon sem volt". A krokodil viasz merevséggel terpeszkedett, az oroszlánok összegabalyodva horpasztottak a legtávolabbi sarokban, a jegesmedve ide-oda himbálta magát, a fókák eszeveszett sebességgel cirkuláltak, néha felbukkantak hatalmas gyerekováció kíséretében, a flamingók épp fiókákat neveltek, így csak messziről láthattuk őket (a mázlisták, kicsit kivonhatták magukat a gyerekzsivajos őrületből), a majmok meg csak bámultak, hogy „hát te meg mit bámulsz?”.

 

Mire elértük a zsiráfokat és a szavanna istállókat inkább túlélő túrára kezdett hajazni az egész, és pontosan úgy érezhettük magunkat, mint a Deák téri aluljáróban csúcsforgalomban, karácsonyi bevásárlás idején, mert valahogy a tömeggel együtt bekerültünk egy fedett folyósra, ahol végigaraszolni a tömegben nem kis kihívást jelentett. Mire kiértünk gyermekünk fülére tapasztott kézzel és szorosra zárt szemhéjakkal kapaszkodott kétségbeesetten hol egyikünk, hol másikunk nyakába és az égadta világon semmi sem érdekelte már. No, egy valami azonban mégis. Az egyik terület rendezésére használt markológép. Mit neki bölények, gorillák és vízilovak?  A lábnélküli, a kettő- és négylábú állatokkal szemben abszolút elsőbbséget élvez minden kettő-, négy és sokkerekű jármű. Így pár hét múlva jobbnak láttuk inkább ellátogatni a vasúttörténeti park mozdonyokkal és oldtimerekkel megspékelt kiállítására.

Rommá égni öt perc alatt

19:25 - írta Mamasaga

Aminek eddig csak kívülálló szem- és fültanúja voltam, a napokban megtapasztalhattam a saját bőrömön is. Ez pedig a kezelhetetlen és fékezhetetlen mega-hiszti, amit a gyerekem vitt véghez minap a játszótéren. Az egész egy kis ártalmatlan játékcsere-bere kísérlettel kezdődött, ami általában viszonylag simán és sikeresen zajlik le: vagyis gyerekem odasettenkedik a kiszemelt tárgyhoz, háromszor megkerüli, rám néz, mintegy engedélyt várva tőlem, hogy kézbe vehesse, másik gyerek bizalmatlanul kivár, másik anyuka mosolyogva felajánlja a játékot, másik gyerek kicsit évődik, másik anyuka előzékenyen odanyújtja, gyerekem elveszi, játék a miénk. Hurrá és élvezzük kb. 2 percig.

 

Ebben az esetben azonban a kiszemelt játék tulajdonosa már kilépett abból a korból, hogy bárki megmondja neki, hogy a saját játékát  kivel ossza meg, így kissrácom a szokásos rituálét követően csúnyán hoppon maradt. Ez máris okot adott némi szájbiggyesztésre és pityogásra.

 

Nem sokkal később betoppant egy csodálatos műanyag traktor nem kevésbé odaadó gazdájával és ez már több volt, mint elviselhető. Határozottan kezdtem érezni, hogy ezt már nem ússzuk meg szárazon, azaz bőgés nélkül. Hiába próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hiába próbáltam meg elterelni a figyelmét más ezer rendkívüli műanyag bizbasszal. Nem jártam sikerrel. Neki csak az a traktor kellett és tántoríthatatlanul hajtogatta, hogy: "Ideadi, e játszik vele."

 

Mikor már kezdett kínossá válni a leszerelési kísérlet, gondoltam egyet és kijelentettem, hogy amennyiben nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy az az egy játék nem lesz ma számára játék, akkor hazamegyünk. Na ez olaj volt a tűzre és olyan visítást hallatott, hogy még a madarak is döbbenten fordultak le a fáról. A játszótér enyhén zsúfolt volt, vagyis kb. 60 szempár meredt ránk. Éreztem, hogy itt már nem hátrálhatok meg, haza kell vinnem őt bármi áron, mert ha engedek a: "Mamka nem megyünk haza!" nem kicsit erőszakosnak mondható kérlelésnek, maradék szülői tekintélyemet is elveszítem a gyerekem, a saját és nem utolsó sorban a jelenlévő szülők szemében. Hisz mást sem hallok, mint, hogy a következetesség és a határok világos felállítása a legfontosabb a gyereknevelésben, főleg ebben az életszakaszban. Szóval ebben a helyzetben visszakozni lehetetlen volt. Halkan távozni szintén. Így összeszedtem magam, valamint a gyerek játékait és miközben ő üvöltve jött utánam, remegő kezekkel pakoltam össze, kb. minden második darabot újra és újra elejtve.

 

Persze a visítás hangereje mit sem változott ez idő alatt, így míg én azon voltam, hogy kihalásszam a játéktengerből a sajátokat, addig az üvöltő dervis kitartóan ott lihegett a nyomomban, hogy aki eddig nem tudta volna, hogy ki kihez tartozik, most világosan láthassa. Eközben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hasznos lenne most láthatatlanná válni, teleportálni, vagy egyszerűen elsüllyedni és feltett szándékom volt, hogy jó időre hanyagolom ezen a játszótéren a megjelenésünket.

 

A hazafele úton még annyit sikerült elérni, hogy az utca népe is csodálkozva és meredten állva bámuljon minket, és bár kétháznyira lakunk a tértől, iszonyat hosszúnak tűnt az út. Így visszagondolva nem is értem, hogy mi váltott ki ekkora döbbenetet, hisz én is láttam már cirkuszoló gyereket és cirkuszoló gyerekét rángató szülőt (ebben az esetben rángatásról pedig szó sem volt, mert hatékonyabb volt felkapni az őrjöngőt), de soha eszem ágában sem volt, hogy az amúgy is kínos helyzetben lévő szülő kínját azzal tetézzem, hogy bambán bámulva kövessem az útját, míg lehet. 

Otthon röviden csak arra kértem, hogy villámgyorsan vonuljon vissza és bizonyos ideig kerüljük egymás társaságát. Bőgve és jajveszékelve bemasírozott a szobájába és miután lehiggadt jó darabig megtörten kuksolt az ágyán ücsörögve. Talán érezte, hogy túl messzire ment, nem tudom, de egyszer csak bűnbánóan pislogva megjelent az ajtóban és csak annyit mondott, hogy: „Jaj édesdrágám” és hízelegve a nyakamba mászott.

Vandalizmus. Miért?

22:23 - írta Mamasaga

Sokszor nem értem az embereket. Nem értem mit miért tesznek. Persze nincs is ezzel baj. Végül is a különbözőségünk adja a világunk sokszínűségét. De amit semmi esetre sem tudok megérteni az a vandalizmus, legyen szó akár köz- vagy magántulajdonról. Nem értem a felgyújtott kukákat és szelektív hulladékgyűjtőket, az összefirkált házfalakat, a szana-szét rugdosott buszmegállókat, a szétbarmolt padokat, játszótereket és még sorolhatnám. És persze a magántulajdon elleni vandalizmus még mélyebben érint, főleg ha sajátunkról van szó. Így képtelen vagyok, és soha nem is fogom megérteni, hogy milyen perverz élvezetet, kielégülést talál valaki abban, ha mások vagyontárgyában, ebben a konkrét esetben autójában, kárt tesz.  

Tudom, hogy banális. Pedig nem szabadna annak lennie. Tudom, hogy nap, mint nap megtörténik mással és máséval. Pedig nem kellene megtörténnie. Tudom, hogy hiába sír a szám, nem változik semmi és megtörténhet bármikor. Mégis a jogos felháborodás okán kikívánkozik belőlem az indulat azok ellen, akik mások tulajdonának megrongálásában élnek ki valamiféle beteges pusztítási vágyat (mondjuk kezdhetné mindjárt a saját háza táján, bár elképzelhető, hogy ott már nincs mit tönkre vágni, ebben az esetben mindenki más érdekében elmeorvosnál a helye), vagy akik máson próbálják meg levezetni a feszültségüket (üsse inkább falba a saját fejét), esetleg akik úgy gondolják, hogy az ilyen és ehhez hasonló tettekkel bizonyíthatják maguknak és másoknak saját „vagányságukat”. Pedig ez csak egy surmó, alattomos, gerinctelen húzás, amivel az ilyen ember semmivel nem lesz több, a károsultnak viszont komoly problémát okoz.  

Sok minden átvillan az ember agyán, mikor szembesül azzal, hogy a kocsiját orrától a faráig végigszántják egy éles tárggyal, de a megértés nincs közöttük. A "miért?" és a felháborodás után közvetlenül a tettesnek szánt „jókívánságok” azok, amik átcikáznak az ember fejében, de ezeket jobb elhallgatni és elfelejteni és csak remélni, hogy az ilyen sunyi bunkókat előbb-utóbb, így vagy úgy utoléri saját tetteiknek következménye. Kamatostul. 

Bölcsődei (v)iszonyok

20:01 - írta Mamasaga

Már jó ideje felmerül bennünk kissrácunk bölcsődei, majd óvodai elhelyezésének kényes kérdése az időben elkezdett szocializáció és nem utolsósorban a piszkos anyagiak végett.

 

Az egész egy játszótéri pusmogással és némi barátnői rácsodálkozással (micsoda, te még ennek utána se néztél??!!!) kezdődött, miszerint nem árt megfelelő kapcsolatokkal rendelkezni ahhoz, hogy a gyerek bejusson ezen intézmények egyikébe, mert a mázli vajmi kevés ahhoz, hogy ebben a „kiváltságban” részesüljünk. Gondos anyák már a gyerekvállalás előtt felíratják még útban sem lévő csemetéjüket. Hogy mik vannak? Hol éltem én eddig? Nosza el is ballagtunk a legközelebbi bölcsibe, hátha nem maradtunk még le semmiről, és várólistára rakattam az akkor alig egyévest. Nagyon kedvesen biztosítottak róla, hogy másfél-kétévesen már szinte biztos tudnak helyet szorítani, nekem már csak egy munkáltatói igazolást kell majd lobogtatnom és befutón leszünk. Örültem is meg nem is, mert időközben a munkahelyemet felemésztette a nagy magyar valóság és egy csapásra passzív státuszba kerülő állástalan anya lettem.

 

Közben néhány asztmás roham is rontotta a bölcsődei elhelyezés esélyeit, orvosaink kórusban zengték, hogy várjunk még ezzel. Így is tettünk, de időként azért ellátogattunk a kiváltságosak intézményébe, hogy biztosítsuk helyünket a későbbiekre.

 

Mire fiúnk kétéves lett újra terítékre került a dolog és a gyerekorvos azt tanácsolta, hogy áprilistól tegyünk próbát a közösségbe helyezésre. Irány a bölcsi, helyünk van és lesz, gondoltam én naivan, bár munkahely nincs, de addig még bármi lehet. Aztán megtudtuk, hogy nem a munkáltatói igazolás a legkényesebb kérdés a szituban (aminek hiányát rútul elhallgattam), hanem a helyhiány. Mert nincs és várhatóan nem is lesz! Van viszont fizetős gyerekfelügyelet óránként 300 forintért + 20 forintért uzsi (első körben napi 2 óra a javasolt), ami első hallásra nem egy megugorhatatlan tétel a havi költségvetésben, de a pár 10ezer forintos Gyes mellett mégis csak számottevő kiadás. És amennyiben az ott töltött órák számát meghosszabbítjuk, ezt felszorozzuk napi és heti vonatkozásban, akkor bizony egy magánintézmény borsos árait kapjuk.

 

Következő vállalás pedig szeptember, amikor majdnem 100%, hogy lesz helyünk a csapatban (ha ez is annyira 100as, mint az előző, akkor ez meglehetősen ingatag ajánlatnak számít). Mindenesetre azt nem javasolják, hogy a környék más bölcsődéjében is feliratkozzunk, mert ezzel rontjuk a többiek bekerülési esélyeit. Esetleg megfontolásra ott van még a magánbölcsi?! – vetette fel a vezető. De ezen nincs mit filózni, mert jelenleg, itt és most nem részletezett okok folytán ez a konstrukció teljeséggel kizárt, hacsak addig nem dob meg az élet egy jó kis melóval, mely csinos összegekkel jutalmazza munkámat hónapról-hónapra.

 

Tehát végeredményben jó lenne, ha lenne munkahelyem, ahová bármikor vissza tudok menni, függetlenül attól, hogy mikor lesz hely a bölcsibe. Ha nincs, ne is gondoljak feléjük. Ha addig el tudok helyezkedni, számoljak azzal a lehetőséggel, hogy: 1. nem is lesz hely szeptembertől, 2. a közösségi lét annyira leterheli a gyerek szervezetét, hogy hetente kórházba kerülünk, minek következtében eltanácsolnak a bölcsiből, vagy 3. a közösségi lét hatására minden második hétre kivonódunk a forgalomból (ez elég valószínű), így 1. lőttek a frissen szerzett melónak, 2. nagymami önként és dalolva előlép gyermekfelvigyázónak, 3. egyéb - fizetős - gyerekmegőrző módszert alkalmazunk.

 

Kíváncsi lennék mások tapasztalataira, hogy kinél hogy zajlott a bekerülési mizéria, beszoktatási és betegeskedési időszakok és minden egyéb, amire még nem is gondoltam.

 

Akit szétszednek a nők

21:10 - írta Mamasaga

Minden – vagy legalábbis a legtöbb – férfi imádná, ha egyszerre három nő ugrabugrálná és rajonganá körül. Na a mi fiúnkkal pontosan ezt történik, amikor barátnőim látogatóba jönnek hozzánk, és akik olyankor szó szerint a tenyerükön hordozzák a kétévest, aki ezt alaposan ki is használja. Igaza van, ki tudja mekkora sikere lesz pár év múlva. A barátnői ötös fogat negyedik tagja pedig csak azért nem vesz részt az össznépi gyermekimádatban, mert neki magának is van kettő igen picikéje, akik épp elég energiáját és idejét lekötik. Szerencsére a gyerekek születése nem változtatott több, mint tíz éve tartó baráti kapcsolatunkon, és jó látni a lányokat, amikor játszanak, altatnak, etetnek, pelenkáznak, vagy fürdetnek. 

Nos ha a csajok jönnek, a józanész megy, és egykettőre három gügyögő, négykézláb csúszó-mászó kisdedóvó válik belőlük, akik bármikor szívesen félbehagynak egy jó kis beszélgetést egy kiadós alagútépítés, autósújság nézegetés, vagy fürdetés kedvéért.

Ha a csajok jönnek, kibújik a kétévesből a diktátor és hatalma teljes tudatában rendeli be a lányokat felváltva a szobájába, vagy kucorodik az ölükbe, ha épp úgy szottyan kedve, esetleg rendelkezik arról, hogy éppen melyikük mossa a hátát és dönti el, hogy egyáltalán kik és milyen sorrendben lehetnek jelen őfontossága fürdetésénél. Másnap reggel pedig csalódottan áll a nappali közepén széttárt karokkal és lebiggyesztett ajkakkal közli, hogy: „Óóóó, nincs itt Pepi, Kiti. És Zsuzsi sem.” Majd szorgalmasan és hosszasan ismételgeti, hogy előző nap melyikükkel és milyen téren volt elégedett. Bár én egy személyben közel sem tudok olyan szórakoztató és sokoldalú játszótárs lenni, mint a lányok, de így legalább minden látogatásuk ünnepszámba megy, amire érdemes várni. 

Asztma karácsonyra és lerókázott szilveszter

21:02 - írta Mamasaga

Bár hittük, hogy a nyári asztmaroham végleg a múlté, sajnos karácsony után ismét a Heim Pál kórház pulmonológiai osztályán kötöttünk ki. Pedig kezdetben csupán csak egy kis takonykórnak tűnt, és egy lázmentes napon még egy vidéki utat is bevállaltunk a nagyszülőkhöz. Hiba volt. Este már a kisváros kistérségi ügyeletén posztoltunk, ahol egy mogorva, tömött bajusz és egy undok, szőke hajzuhatag fogadtak minket, mosolytalanul utasítottak arra, hogy vetkőztessünk, és röviden foglaljuk össze látogatásunk okát. A gyerek már a sztetoszkóp láttán üvölteni kezdett, amit nem is hagyott abba. Tömött bajusz nem találta vészesnek a helyzetet, kaptunk antibiotikumot és távozásunkkor egy félmosolyt. Mi még sem nyugodtunk meg.

 

Így reggel villámgyorsan összepakoltunk, gyors búcsút vettünk a mélységesen lelombozott nagyszülőtől és hazafelé a biztonság kedvéért azért még beugrottunk a városka gyerekorvosához, hogy erősítse meg, vagy cáfolja meg az asztmaroham újbóli felbukkanását és főleg, hogy vállalhatunk-e egy 100 km-es utat Pestig. A doktor néni is megvizsgálta az ismét üvöltő és mérgesen hadonászó gyereket, ő is felírt újabb gyógyszereket és azzal bocsátott utunkra, hogy van ugyan némi légszomja a gyereknek, de aggodalomra semmi gond. Mi még sem nyugodtunk meg.

 

A ködpárába burkolt fagyos reggelen felszáguldottunk a fővárosba és bevágódtunk a Heim Pál sürgősségi betegfelvételére. Mondanom sem kell gyermekünk a hely és orvosok láttán ismét rázendített és hiába mordult rám szemrehányóan az ügyeletes ápolónő, hogy: „Anyuka, csináljon valamit a gyerekkel, mert így nem tudom megvizsgálni!!!", hasztalannak bizonyult minden elterelő taktikánk és a mérgesen kalimpáló kezek lefogása. A sürgősségi osztályon már sokkal elnézőbbek voltak velünk és a kétségbeesett, magát agyonpisilő kétévessel, szinte zavarba ejtően kedvesek és előzékenyek voltak.

 

A betegfelvétel sajnos nem hazudtolta meg a félelmeinket. Ismét sürgősséggel felkerültünk az osztályra két napra, bár ez a két nap összehasonlíthatatlanul könnyedebben telt az előző ottlétünkhöz képest. Kisfiúnk már másnap harsányan kajabálva hajkurászta a nővérkéket a folyóson: Sárganővérke, teát! – felszólításokkal és valami oknál fogva új becenévvel ruházott fel: „hercegnő" lettem. Jól voltunk, örültünk, elengedtek, hazamentünk.

 

De ahogy az ünnepeket átírta gyerekünk nem várt betegsége, úgy a szilveszterünk sem a tervek szerint alakult. Éjszaka - amint kiittuk az utolsó korty pezsgőt – jött az újév első nem várt eseménye. Gyermekünk kihányta az egésznapi menüsort, majd folytatta még azzal, ami kevéske bent maradt, úgy fél és egy órás rendszerességgel. Így aznap éjszaka volt futkosás, telefonálgatás, többször elindulás az ügyeletre és vissza, sűrű ágynemű- és ruhacsere és főleg aggódás, hogy most mi van már megint. Az orvos diagnózisa szerint vírusfertőzés – lehetséges, hogy a kórházból hoztuk haza – teendő semmi, csak diétáztatni, fosást-hányást csillapítani. Ebből szerencsére fiúnknál már csak az alul távozókkal volt és van dolgunk mostanáig, nem úgy a papánál, aki pár nappal később szintén megszenvedte a vírusfertőzés minden kínját.

 

Azt azért érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire más a hozzáállása a fővárosi és a vidéki egészségügyi intézményeknek az asztmarohamhoz. Míg az egyik rögtön befekteti a gyereket és gyógyszerrel kezelik az összeszűkült hörgőket, addig a másik simán hazaengedi. Vajon melyikük cselekszik jól? Vajon az egyik helyen túl komolyan veszik, vagy/és a másik helyen elbagatellizálják a dolgot? Egyik sem jó.

A megcsonkított születésnapi torta

11:07 - írta Mamasaga

Hétvégén születésnapot tartottunk. Pemeténk 2 éves lett és ez alkalomból jó ötletnek tűnt születésnapi tortát sütni. De hogy ne legyen olyan unalmas a megszokott tortaforma, autóbolond fiúnknak autóalakú tortát álmodtunk meg. És ekkor még nem is gondoltuk, hogy ezzel mekkora cirkuszt szabadítunk magunkra.

Erre a jeles alkalomra idecsődítettük a fél családot, egésznap sütöttünk-főztünk, a torta is a terveknek megfelelően alakult, és mivel nem sok torta került ki a kezeim közül, igazán elégedett voltam vele, és hasonló lelkes elégettséget vártam a kétévestől is.

Az ominózus pillanatban villany leolt, gyertya meggyújt, a még nagyobb hatás kedvéért még egy csillagszórót is beleszúrtunk, félkánonban eldanoltunk egy „boldog szülinapot”, kétévesünk ügyesen elfújta a két szál gyertyát, de az örömteli tortaevés helyett valami egészen meglepő következett. Gyermekünk semmiképpen sem felvágatni szerette volna a tortát, hanem felállítani „adi adi bömös autó” szorgalmas hajtogatása közben. Tehát nemcsak egy autót sikerült megalkotnom, hanem egyenesen egy BMW került ki a kezeim közül és bár a forma ennek határozottan ellent mondott, ha fiúnk azt állítja, hogy az egy bömös, akkor nem célszerű ellenállni, és jobb elfogadni. Hiába mondták neki a többiek, hogy ez nem játék, hanem ennivaló és hmmm milyen finom ennivaló, kicsink hajthatatlan volt és csak a játékra tudott koncentrálni. A legnagyobb trauma azonban akkor érte, amikor megjelentem a 30 centis konyhakéssel és egy határozott mozdulattal lemetszettem az autó első fényszóróját, felajánlva azt a megrökönyödött ünnepeltnek. Ez lett volna az est igazi szenzációja, ehelyett ez lett az est legszörnyűbb élménye. Másodpercek alatt krokodilkönnyek perdültek ki a szeméből, és kezdetét vette a „nem kell levágni bömös autó lámpáját” mondat folyamatos ismételgetése. Nagymami felkapta és vigasztalta, apa megpróbálta észérvekkel meggyőzni, én megdöbbenve álltam, majd kétségbeesetten próbáltam visszatapasztani a levágott alkatrészt, a többiek pedig hallatlanul jól szórakoztak.

Miután nem igazán sikerült az ünnepeltet megnyugtatni a torta állapotát és funkcióját illetően, a sírást felváltotta az igazi hiszti, amiből kihozni nem könnyű feladat. Sőt. És ekkor olyan élményben volt része a családnak, ami csak nekünk – szülőknek – adatik meg, nevezetesen végighallgathatták a vörös fejjel, rekedtre üvöltött torokkal elhandabandázott sérelmeket a megcsonkított bömös autóval kapcsolatban.

A vége az lett, hogy csemeténk egy falat tortát sem evett és mi is csak suttyomban lapátoltunk be, majd septiben elcsomagoltunk és végképp elrejtettük a hűtő mélyére, majd levoltuk a konklúziót, hogy rántott hús alakú tortával jóval kevesebb lett volna a macera és bár jövőre egy évvel idősebb lesz, jobban járunk, ha a hagyományos tortára felkerül egy marcipán autó és kész.

A kialvatlan Mikulás és a gyerekek

9:41 - írta Mamasaga

Pemeténk – ez az egyik a több tucat, most éppen nagypapa által ráragasztott becenévből, melyen szólítjuk a mindjárt kétévest – életének második Miklós napján úgy gondoltuk, hogy ideje bevezetni a Mikulás intézményét. Ahogy a párommal visszaemlékeztünk a gyerekkorunkra és a decemberekre, amikor lázas izgalommal készültünk a Mikulás és a Jézuska érkezésére, úgy gondoltuk, hogy mindenképpen ezt a szüleinktől kapott csodaváró hangulatot adjuk át a saját gyerekünknek és addig, amíg elhiszi, hogy létezik a Mikulás eszünk ágába sem jut tudományos alapokra helyezni a ki hozza az ajándék kérdését.

 

Már jó előre beszereztük a jutányos áru piros jelmezt, leszerveztük, hogy kereszték gyerekei is itt legyenek és megszerveztük, hogy a nagynéni, de jobb esetben a sógorunk ugorjon be a Mikulás hálás szerepébe és csengessen be hozzánk némi ajándék kíséretében. A gyerekek lelkét időben elkezdtük edzeni arra, hogy a délelőtt folyamán Valaki majd meglátogatja őket, elkerülendő az esetleg sírásba torkoló rémültet – már tapasztalatból tudom, hogy a meglepetések olykor épp fordítva sülnek el a piciknél.

 

Kereszték legkisebbje megérkezése után szinte rögtön szerelembe esett egy narancssárgaszínű kukás autóval, és az egész délelőtt folyamán semmi más nem érdekelte soha többet; a nagyobb pedig igen zokon vette, hogy Pemeténk a dackorszakkal karöltve az irigykorszakát élve megpróbált minden játékot megvonni a többiektől, beleértve még a sajátjukat is. Ennek okán olykor két bőgőmasinát kellett vigasztalni. Ilyen hangulatban vártuk hát a nagyszakállút és csak reméltük, hogy nem zendít rá mindhárom, ha belép egy vadidegen Mikulás a képbe.

 

Pontban 11-kor meg is szólalt a csengő és egy enyhén megfáradt Mikulás és annak asszonya toporogtak a kapuban, akik előző éjszaka jelenlétükkel még egy vidéki esküvőn erősítették a násznép tömegét, és most kialvatlanul várták, hogy három gyerek ugorjon a Mikulás nyakába. Hát az ugrás elmaradt. A legkisebb fel sem pillantott a kukás autóról, a nagyobb durcásan bevackolta magát az apja ölébe és rezzenéstelen arccal szemlélte a felnőttek gyenge próbálkozását, míg a mi fiúnk azért pár szó erejéig ugyan szóba állt a Mikulással, de a világért sem ment volna egy tapodtat sem felé, sőt inkább megpróbálta növelni a köztük lévő távolságot, viszont legalább nem jött rá, hogy a Mikulás maga a kedvenc nagybácsi. Szegény Mikulás a visszafogott és enyhén szótlan fogadtatás után septiben kiosztotta az ajándékokat és gyorsan elviharzott. Távozása után visszatért az élet a kölkökbe és lázas csoki zabálás vetette kezdetét, sőt megeredtek a nyelvek és a lábak. A nagy nyüzsgésben megjelent a kedvenc nagybácsi, akinek megjelenése sokkal nagyobb örömöt okozott gyerekünknek, mint a Mikulás. Sebaj, majd jövőre is megpróbáljuk.

Hangos ellenkezéssel megspékelt dackorszak

19:21 - írta Mamasaga

Roppant izgalmas időszakok állnak mögöttünk és természetesen előttünk.

 

Hol vannak már azok az idők, amikor a szülő szava és tette volt a mindent meghatározó és csemeténk zokszó nélkül tűrte bármilyen elképzelésünk megvalósítását, vonatkozzon az akár az öltözködésre, fogmosásra, a megfelelő színű tányér kiválasztására, az utcán történő jobbra-balra fordulásra, evésre-ivásra, jövésre-menésre és bárminemű apró-cseprő cselekedetünkre.

 

Mert a majdnem kétévesünk mindent megpróbál felülbírálni. A „nem” és a „nemkell” gyakori vendég nokedlink szókincsében és az egy mondaton belüli előfordulási arány is meglehetősen magas. Sok kérdésünkre, az „igennem” és a „nemdeigen” válaszok egyike és ezek mixe érkezik. De általában a „nem” és a „nemkell” kérdés és kérés nélkül is elhangzik.

 

Mostantól nekünk, szülőknek is tudomásul kell vennünk, hogy családunk legújabb tagja önálló akarattal, véleménnyel, ízléssel rendelkezik, melyet maximálisan figyelembe kell venni, még akár az első reggeli pelus kiválasztásánál is, és ajánlatos volt azt is hamar felismerni, hogy a másodperc töredéke alatt átértékelődött választás újbóli felülbírálását is rezzenéstelen arccal kell fogadni, ha el kívánjuk kerülni a könnymentes, ám bíborvörös arccal üvöltött „bálnássssss pelus” című cirkuszi számot.

 

Szóval akad mostanában teendőnk bőven. Nem elég csak valamit tenni akarnunk, azt úgy és annyiszor kell megtennünk, hogy az az ő megelégedésére is szolgáljon. Persze az ember próbál olykor gátat szabni az elszabadult, ám ingatag vágyaknak, vállalva ezzel, hogy kihívja maga ellen a legrosszabbat, A hisztit, de néha muszáj felhívni csöppünk figyelmét arra az aprócska tényre, hogy mi szülők jobban tudjuk, hogy neki mi a jó, még ha ez neki nem úgy tűnik.

 

Mindemellett gyermekünk fejlődése több szempontból is érzékelhető, és napról-napra lenyűgöz bennünket, hisz pár hete teljesen egyedül alszik már a saját szobájában, és csak ritkán veri fel a hajnali csendet az apró lábak dobogása, amikor bebújik mellénk és egy puszi kíséretében odafúrja arcát az enyémhez. Szavak tömkelegét ismeri már, egész mondatokat alkot, messziről beazonosítja az autók 99%-át márkájuk alapján, úgymint például csak néhány: suzuka, pizso, jeno, opa, szubadu, mijubisi és ha nem az autókkal van elfoglalva, akkor is megállás nélkül karattyol, már mesét mond, mondókázik, értekezik.

Az idei október 23-át pedig igazán emlékezetessé tette azzal, hogy életében először sikerült szilárd állagú produktumot pottyantani a wc-be, mely esemény hatására szülői szívünk büszkén megremegett, valamint pénztárcánk és környezetünk hálásan elmosolyodott, hogy talán mostantól havi szinten látványos módon csökkenthető lesz a gigászi pelenka mennyiség.

Saaanyi, te állat!

9:46 - írta Mamasaga

Sanyi kutya elmúlt fél éves, és ahogy nő, úgy nőnek a gondok is vele. Mióta kinőtte a csecsemőkort, azóta a kertünk már nem a régi. Úgy fest, mintha bombatalálat érte volna, pár méterenként fél méter mély gödrök teszik változatossá, az amúgy síkfelületű talajt. Persze ezeknek a gödröknek is meg van a maguk haszna, remekül el lehet rejteni benne teniszlabdát, csontot, aztán nagyszerűen bele lehet tángálni (ezt főleg srácunk követi el gyakran, ami akkor lesz igazán hálás, ha az előző napi eső maradványa még fellelhető az alján), és minden bizonnyal az éjszaka leple alatt belopódzóknak is okozhat némi meglepetést. Tehát haszna bőven akad. Betemetni teljeséggel felesleges, mert pár óra múlva ismét ott díszeleg ugyanúgy, ugyanazon a helyen, ugyanakkora méretben. Egy-egy újabb gödör felbukkanása után gyakran üvöltjük a világba szana-szét: Saaanyi, te állat!

Sanyi szereti a virágot. És a bokrokat. És a fákat. És a szőlőt. És mindent, amit földig lehet rombolni. Így az utóbbi hónapokban szépen hazavágott minden zöldet. Főleg a szőlő a kedvenc, mert azt el is lehet fogyasztani. Minden egyes szőlőtöke kivégzését követően lemondóan sóhajtjuk: Saaanyi, te állat!

Sanyi válogatós. Vagyis nem mindegy, hogy mit tálalunk fel neki reggelire-ebédre-vacsorára. Kedvence a csirke farhát és a konzerves kutya kaja, ezek jöhetnek minden mennyiségben. A száraztáp azonban a kezdeti lelkes falatozás után kegyvesztett lett és miután alaposan feltöltöttük a készletet, Sanyi tüntetőleg kiborította a tálból és egy falatot sem volt hajlandó lenyelni. Ha elég kitartóan próbáltuk neki adagolni (vagyis rutinos kutyatartó sógor tanácsára az „addig nem kapsz mást, amíg ez el nem fogy” elvet követjük), bizonyos alakú és színű száraztáp csak eltűnt, de például a piros szív alakú szinte rendre az enyészeté lesz. Így hát táp jórészt a fűben végezi, vagy az eső mossa el. Már nem is mondjuk, csak gondoljuk: Saaanyi, te állat.

Csakazértis nyaralunk!

9:44 - írta Mamasaga

A balatoni nyaralás-fiaskó után a nagyszülők felvetették egy közös horvátországi kikapcsolódás gondolatát és mi kapva-kaptunk rajta.

A minél délebb, annál nagyobb esély a jó időre elv alapján választott úti célunk Korcula szigetére esett, azon belül is Prizba-ra (mely választás 90%-át egy ismerős ismerősének kedvezményes áru apartmanja is erősítette) és ugyan az utazást szeptemberre időzítettük, gondoltuk, csak nem lehetünk annyira szerencsétlenek, hogy 800 km-re délre ugyanaz történjen velünk, mint a Balcsinál.

Ez látszott is igazolódni, mert az utazás napján töppenet meleg volt. A mikrobuszban – klíma híján – mindenki főtt a saját levében, de kit érdekelt, utazunk. Azért, hogy ne legyünk teljesen nyugodtak a mikrobusz még a határ előtt elkezdett vacakolni, de szűkszavú apámból ezúttal sem sikerült kihúzni, hogy mi a baj és mi a terve, így gurultunk tovább és csak reméltük, hogy még ilyen állapotban is eljutunk Prizba-ba és vissza. Idővel a busz megemberelte magát és szárnyakat kapva repesztettünk mintegy esze-veszett 120 km/órás átlaggal.

A határon vendégmunkásnak tűnhettünk a vámos szemében, mert megtudakolta, hogy mi járatban vagyunk (nem volt egyértelmű számára, hogy nyaralók lennénk), majd tüzetesen benézett a busz minden zugába, zughúsok után kutatva.

Az utazás alatt 20 hónapos srácunk szám szerint 4x fakadt keserves sírásra, szorgalmasan hajtogatva, hogy: ki-ki-ki, kis kezével mohón matatva a gyerekülés biztonsági övén, és miután anyuval minden sikertelen figyelem elterelő hadművelet bevetését követően fáradtan hátradőltünk, hogy átadjuk magunkat a sorsnak, csemeténk mély álomba zuhant. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy egész jól viselte.

Estére megérkezve úgy éreztük, hogy az elkövetkező napokban sehova se kívánkozunk a négykerekűvel, miután megtettünk több száz kilométernyi hegyi kanyargós le-föl-le-föl utat.

Prizba igazán csendes kis tengerparti település, élet – turista szempontból – a nullával egyenlő. A mi házunk közvetlenül a parton állt, igaz, hogy 75 lépcsőfok választott el a víztől, de volt saját napozó placcunk, és túlképp az előttünk elterelő tenger is csak a mi felségvizünk volt. Prizba-t az út kettészeli, így a házak vagy a part mentén, vagy az út túloldalán helyezkednek el. A part menti házak a meredek partfalon kapaszkodnak és kivétel nélkül mindegyik partja sziklákkal csipkézett. Így minden házhoz tartozik több-kevesebb tengerhez vezető lépcső és egy kiépített napozó stég. A tenger általában 2-3 méter mélységgel kezdődik, így kisgyerekkel nem éppen ideális. Van azonban Prizba elején és végén kavicsos strandrész.

Az első reggel okozott egy kisebb fajta meglepetést. Nem sütött a nap, hideg szél fújt, ami alaposan felkorbácsolta a tengert. Nem baj, gondoltuk, majd később jobb lesz. Nem lett. Az előző nap semmit nem kívántunk jobban, mint egy mártózást. Most mindent jobban kívántunk, mint a tengert. Miután látogatást tettünk az egyetlen kisboltba, elzarándokoltunk a strandra, hogy láthassuk, hol nem fürdünk aznap.

Szerencsére a rossz idő tiszavirág életű volt. Másnap kisütött a nap és ugyan a szél az elkövetkező napokban sem ült el, de legalább élvezhettük a tengert és a napsütést. Szóval valóra vált az, amiről a Balatonnál csak álmodtunk és nagyon elégedettek voltunk.

A napok első felét a henyélésnek szenteltük, délután pedig autóba ugrottunk és meglátogattuk a környező városkákat. Blato, Vela Luka, Korcula gyönyörű helyek, igazi mediterrán hangulatú kisvárosok, olyannyira csábító atmoszférával, hogy többször eljátszottunk a költözés gondolatával.

Csemeténk az első napokban határozottan ellenállt minden kísérletünknek, hogy vízbe csábítsuk – kissé valóban hideg volt a víz –, de idővel kisebb hüppögés és siránkozás mellett is hajlandó volt velünk fürödni és még élvezte is. Új szavakkal bővült a szótár, mint tenger, hágá bója (azaz sárga bója), higet (azaz sziget), hajó és csónak.

Házigazdánk, nyaralásunk utolsó napján érkezett meg és találkozásunkat követően olyan súlyos alkoholfogyasztásba rántotta a társaságot, hogy a másnapi hazautazás meglehetősen kérdésessé vált. Aznap az ”ameddig ital van az üvegben, fel nem állunk az asztaltól”-nak köszönhetően mérhetetlen mennyiségű grappa fogyott, majd este elfogyasztottuk nyaralásunk legdrágább vacsoráját, ami mennyiségére és ízvilágára nézve nem volt különösebben nagy durranás, de árában kijózanítóan borsos volt. Az ivásnak és a vacsinak köszönhetően az éjszaka meglehetősen nagy volt a jövés-menés az apartmanban, egyedül a 20 hónapos horpasztott békésen.

Így a tervezett reggel 6 órás indulásból majdnem 8 óra lett, és határozottan hátráltatta a hazafelé utat az is, hogy srácunk – aki állíthatom, hogy egy csepp grappát sem fogyasztott, annál valószínűbb, hogy ehetett valamit – útközben kétszer is kipakolta a reggelit, ami teljes toalett cserét tett indokolttá minden alkalommal. Kissé aggódtam több kilométerre mindenféle kórháztól és több száz kilométerre Magyarországtól, hegyek-völgyek között, hogy mit csinálok vele, ha továbbra is így folytatja. A korábbi gondolatot, hogy szívesen Prizba-ba, vagy hasonló kis településre  költöznénk, egy perc alatt átértékeltem és vágytam a nagyváros adta biztonságot. Egy kisvárosi patikában beszereztünk valamiféle szuszpenziót és szerencsére, ahogy elértük az autópályát abbamaradt a hányás és a belediktált folyadék és keksz sem köszönt vissza többet.

Összességében – az első napi majdnem rossz idő és az utolsó napi majdnem alkoholmérgezéssel együtt – remek nyaralásban volt részünk, és most ahogy itt ülök az alig 20 fokos lakásban tetőtől-talpig beöltözve, vágyakozva gondolok arra, hogy egy hete még egyszál gatyában fürödtünk a tengerben, és éjszaka még a légkondit is benyomtuk, mert szakadt rólunk a víz.

Egészségügyi töketlenkedés

19:47 - írta Mamasaga

Hazánk „bölcs vezetői” ismét és folyton tanúbizonyságát teszik totális töketlenségüknek, de általában nem érzem úgy, hogy véleményemet feltétlenül megosszam másokkal. Most azonban éppen olyan dologgal ütötték ki nálam a biztosítékot, amit nem állok meg szó nélkül.

 

És ez a pneumococcus fertőzés elleni védőoltás körüli fejetlenség.

 

Aki pici gyermek szüleje, az minden bizonnyal találkozott már ennek a fertőzőbetegségnek a nevével, a létező védőoltásról és azt is tudja, hogy horribilis összegekért kapható, amennyiben nem rászoruló, ha éppen rászorul, abban az esetben 5ezer forint egy vakcina ára. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy ingyen, pár ezerért, vagy 60-80ezer forintért.

 

Először áprilisban Horváth Ágnes, távozása előtt csillantotta fel a reményt, hogy ingyenesen hozzájuthat minden 2 év alatti gyermekkel rendelkező szülő. De ahogy Ági el, úgy az ígéret is. Sztornó.

 

Majd gondolom osztottak-szoroztak és nyáron inkább azt találták mondani, hogy csak azok a 2 év alattiak kapják ingyen, akik veszélyeztetettek. De ahogy minden szó elszáll, úgy ez az ígéret is. Tehát ez is sztornó.

 

Aztán tegnap a kormányszóvivő kijelentette, hogy a védőoltás minden 2 év alatti gyereknek októbertől KÖTELEZŐ lesz. Hurrá!!! De ahogy ebben az országban az lenni szokott, ez sem tartott sokáig. 1 napig!!! Ez is sztornó.

 

Mert a mai legújabb verzió szerint most már csak az 1 év alattiaknak és a 2 év alattiak esetében csak a veszélyeztetetteknek lesz kötelező. Ez vajon meddig tartja magát?

 

Így kell segget csinálni a szájukból!

 

Az már csak pusztába kiáltott szó, hogy hazánkban majd 2010-től lesz ingyenes és kötelező, egy olyan védőoltás, ami az EU 17 országában ingyenesen kapható és 6 ország tervezi, hogy felveszi a kötelező oltások közé.

 

Hát könyörgöm, minek terveznek ennyire előre, ha képtelenek döntéseket hozni a jelenre, ha képtelenek következetesek lenni, ha képtelenek előbb átgondolni azt, ami elhagyja a szájukat?

 

Szakértők szerint Magyarország Európa egyik legjobb oltási programját valósítja meg. A kötelező védőoltások számát illetően minden bizonnyal, de egy olyan ingyenes védőoltást, ami évente több mint 700 000 5 év alatti gyermek halálát okozza világszerte, nem tartják indokoltnak bevezetni. Vagy mégis. Vagy mégsem. Vagy csak egy kicsit. Vagy nem is tudják?!

 

Hát remek!

Az IGEN még nem, de a NEM annál inkább

19:54 - írta Mamasaga

Az elmúlt hetek a döbbenet hetei voltak. És ez csak fokozódni fog. Kis srácunk határozottan elkezdett velünk kommunikálni. És ez a kommunikáció már nem a sírásban merül ki, így adva fel a legnehezebb leckét nekünk. Hisz az esetek bizonyos százalékában esélyt sem láttunk arra, hogy egy kiadós cirkusz és érthetetlen mutogatás után rájöjjünk, hogy mi a túrót akart.

 

Szóval mostantól verbális interakció van kialakulóban közöttünk, ami legelőször is egy határozott NEM formájában mutatkozott meg. Ezt az egyszerű szót olyan szépen tudja kiejteni, mintha ezzel a száján született volna. És azóta csak bővül a paletta, olyan gyorsan, hogy már feljegyezni sem érdemes. Igen lényeges szavakat képes az ember mondandójából kiszűrni és utána ismételni, mint például "bájos", "gergő", "gábor", vagy éppen "pannon".

 

Ennek okán mostantól még fokozottabban kell odafigyelnünk minden egyes szavunkra, különös tekintettel az indulatosabbakra.

 

Az IGEN-nel már nem vagyunk ennyire szerencsések. Mostanra már odáig jutottunk, hogy olykor vadul tud a fejével helyeselni, de kimondani nem hajlandó. Igaza is van, minek az igen, ha nem-et többet és jobban tudja használni.

 

Nem tudom máshol hogy van, mi egésznap dumálunk a gyereknek és még akkor is kérdezgetjük, ha tudjuk, válaszra nem igazán számíthatunk. Így esett, hogy a napokban, mikor is csak nézett rám a nagy kék szemeivel, megkérdeztem, hogy: mi van? – természetesen választ egyáltalán nem vártam, de legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy: SEMMI. Majd amikor a következő körben véletlenül egymásnak ütköztünk, azt mondta, hogy: BOCSI. Anyai szívem csordultig telt büszkeséggel, ami csak addig tartott, amíg a következő félórát azzal töltöttük, hogy megpróbáltam leimádkozni a gyereket az asztalról, de ezt a kérésemet valahogy sehogy sem volt hajlandó megérteni.

 

Gyönyörűen tudja már mondani, hogy BÖTŰ, ez természetesen a „betű” és a „mennyi” és „hány” kezdetű kérdésekre a válasz egyértelmű KETTŐ.

Alapvetően már minden kiejtett szavunkat utánozza és utána szorgalmas kántálással próbálja memorizálni. 

Nyaralás ízé vége VIII.

8:45 - írta Mamasaga

Végre elérkezett a hazautazás napja. Talán jobb lesz mindenkinek, ha nem rontjuk itt tovább a levegőt, gondoltuk.

Mivel azonban az időjárás jelentés határozottan állította, hogy itt a jó idő, úgy gondoltuk, hogy azért lemerészkedünk a strandra és talán lesz egy pár kellemes óránk.

A pakolászás közben még a nap is kisütött és kellemes meleggel kecsegtetett. Tehát minden cókmók autókba be, strandra le, pár óra heverészés picit talán oldja a napok óta gyülemlő feszültséget, és megeshet, hogy a 18 fokosra hűlt vízbe is belemerészkedünk bokáig.

Már megtanulhattuk volna, hogy a tervek mindig szebbek, mint a valóság.

Ahogy leterítettük a pokrócot, levetkőztettük a kölköket, elővettük az újságokat, és hátradőltünk volna, az ég a már jól ismert szürkeségbe borult, a túlparton talán még esett is, a levegő lehűlt és hideg szél járta végig a partot.

Most már határozottan pipa voltam. Ez már direkt szívatás volt.

Közben kiscsemeténk nem tétlenkedett, és míg mi azon töketlenkedtünk, hogy mi tévők legyünk (együnk vagy takarodjunk végre haza) ő hasznosan próbálta eltölteni a rendelkezésére álló időt és felszedte a strand legklasszabb 4évesét, a gyönyörű, kék szemű, hirtelen szőke Zoé Kleopátrát, akivel kéz a kézben flangáltak fel s alá, és nem érdekelte őket, se szél, se nap. És mi hagytuk őket, legalább nekik jó volt.

Délben nagy mérgesen elmentünk ebédelni és megbeszéltük, hogy ha törik, ha szakad (és erre volt nagyobb esély az elmúlt hét távlatában) ebéd után indulunk haza.

A legnagyobb pofon ekkor ért minket. Ahogy letettük a villát, az összes felhő eltakarodott és kisütött a nap. Szinte égetett. Bevágódtunk az autóba és a héten akkor először bekapcsoltuk a légkondit.

Hát így hagytuk magunk mögött a Balaton-partot. Naposan, melegen, nyüzsgő-pezsgő élettel.

Keserűségünk határtalan volt és abban mindketten megállapodtunk, hogy mégegyszer nem megyünk előre lefoglalt időpontban a magyar tengerhez. Soha.

Hazaérve ismerőseink pedig arra kértek minket, hogy amennyiben legközelebb nyaralni indulnánk, mindenképpen tájékoztassuk őket az időpontról, mert akkor ők még véletlenül sem szerveznek semmit azokra a napokra.

Nyaralás szívatás vége(felé) VII.

11:33 - írta Mamasaga

Péntek reggel hihetetlen dolog történt.

 

Kinéztünk az ablakon és nem esett az eső, téli kabátot sem kellett rántani, ahhoz, hogy kitegyük a lábunkat és olykor már majdnem kikacsintott a nap a felhők mögül. Az egész ház népe fellelkesedett, hogy ezúttal itt hagyjuk az autókat, és végre gyalog megyünk a parti játszótérre.

 

Óvatos duhajként azonban a réteges öltözködést szem előtt tartva, megpakoltuk a két babakocsit mindenféle fajtájú ruhával, pelenkával, játékkal, de persze a fürdőruhákat és a törülközőket gondosan otthon hagytuk. És hogy ezzel mekkora hibát vétettünk, akkor jöttünk rá, mikor útközben lekívánkozott rólunk minden ruha.

 

Kisütött végre a nap és nem aprózta el a dolgot, belecsapott a közepébe, hirtelen melegre váltva ezzel az időjárást. Váratlanul kitárult a világ. Minden utcából özönlettek az emberek a boltokba, a strandra, biciklisek és motorosok tűntek fel a semmiből. Az elmúlt napokban kizárólag fázósan siető embereket láttunk időnként az utcákon, de most felélénkült minden és mindenki, több lett az autó is. Élet költözött a partra. 

 

A strandon ismét kellett belépőt fizetni és mi boldogan fizettünk, hogy végre ott lehetünk. Megjelentek az első bátor fürdőzők, mindenhol törülközők és napernyők lepték el a partot. Igazán szívderítő volt. Gyermekeink végre kedvükre játszóterezhettek, sőt még a gyerekmedencébe is bemehettek. Remek volt és meg is beszéltük, hogy kihasználunk minden napos percet, és délután rohanunk vissza.

 

Az ebédet is a parton fogyasztottuk el, egy kis étteremben, ahol a 3gyerek kisebb fajta felfordulást és disznóólat hagyott maga után, a megfelelő mennyiségű és minőségű hisztik kíséretében. Kereszték ekkor kilátásba helyezték, hogy ha végre fizetünk, megígérjük, hogy itt sem látnak minket mégegyszer.

 

Miután elindultunk hazafelé a nap ismét szürke felhők mögé bújt és a változatosság kedvéért ismét eleredt az eső, ám ezúttal nem tartott sokáig és délután megint élvezhettük a napsütést. A kertben. Mert a gyerekek sziesztáztak.

 

Mire lejutottunk a partra már erősen a délutánban jártunk, de a nap 7ágra sütött és mi földbe szúrtuk a 600ft/napos napernyőt. Mit mondjak, 5 perc sem telt bele és a nap eltűnt. Gyanús felhők jöttek a helyére, a szél feltámadt és hamarosan hatalmas cseppekben érkezett a következő mennyei áldás. Haza már futva érkeztünk, a későn jövők alaposan eláztak.

 

Ez volt az a pont, hogy ha a nyaralás derekán jártunk volna, azonnal pakolunk és hazahúzunk.

 

Mivel nem esett az eső és nem fújt a szél (annyira), este – mi csajok – magunkhoz ragadtuk megmaradt piakészletünket és pokrócba csavarva magunkat kiültünk a teraszra dumcsizni, míg bent a nagyobb fiúk a beverly hills-i zsaru kettőn újraélték ifjúságukat és a kisebbek pedig már az igazak álmát aludták.

 

Folyt.köv.

Nyaralás szívatás vége(felé) VI.

8:09 - írta Mamasaga

Aznap aránylag korán kelt mindenki. Hisz keresztéknek 9kor már jelenésük volt és mi sem akartuk sokáig húzni az időt. Zegen finom ebéd várt.

Már az autópályán szaggattunk, amikor egy kamion előzése közben autónk furcsát produkált. Rángatott egyet-kettőt, majd úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Összenéztünk: mi jöhet még?

Később arra lettünk figyelmesek, hogy a motor hőfokjelző vacakol, időnként elindul lefelé, majd vissza, és így tovább.

Gyors telefon autómániás-autókhozértő-totumfaktumunknak, atyámnak, aki hosszan értekezett a párommal, hogy mert talán elromlott a termosztát, és megállapodtak, hogy Zegen azért nézze meg egy szerelő. Istenem de jó, már csak ez hiányzott. Reméltük, hogy nem kell ott és azonnal megszereltetni súlyos összegekért.

Tehát Zegre érve első dolgunk volt párom bátyójának kapcsolatait kihasználva, azonnal szervizbe gurulni.

Diagnózis: termosztát kaput

Javítás: ráér itthon

Micsoda megkönnyebbülés.

Ebéd előtt keresztanyatársam kissé sírós hangos telefonált, hogy neki mostanra a puttonya is tele van az egész Balatonnal és azonnal csomagolnak és indulnak haza, mert ugyan kisebb késéssel, ¼ 10re értek a fürdőhöz, de olyan reménytelenül hosszú sor kígyózott az épület körül, hogy ők reményt sem láttak arra, hogy belátható időn belül, belül lehetnek. Talán egyesek már éjszaka, sőt előző este sátrat vertek, hogy reggel ők legyenek az elsők? És ekkor eszembe jutottak a békebeli munkaügyi központos idők, amikor is, aki reggel 7re érkezett az vessen magára, mert annak csak délután sikerül ügyeit elintézni, vagy akkor sem.

Itt ezen a ponton igazat kellett adnom keresztéknek és azt is megérettem volna, ha hazamennek.

Gyors böngészés a neten és végre Kenesén találtunk egy játszóházat, keresztanyával szinte egy időben, aki ez idő alatt telefonon próbált boldogulni. Ugyan nem volt annyira közel, de ha az embernek nincs semmi lehetősége, ne válogasson.

Mi ebéd után kihasználtuk a nagyváros adta lehetőségeket és - mivel eső mentes órák voltak - felkerestük a helyi játszóteret, sőt a plázában is igénybevettük a játszóházas szolgáltatást. Volt ott ugráló vár, aprólabda-tenger, lego és játék minden mennyiségben, valamint egy sík ideg felvigyázó lány, aki látszólag nehezen viselte, amikor csemeténk többedszer borította ki az összeszedett játékokat. Nem is értettük, minek szedi össze?

Szóval szinte habzsoltuk a lehetőségeket.

Végül mindenféle nem várt fordulat nélkül, tehát simán visszaértünk és boldogan konstatáltuk, hogy az első haragos felindulásból eltervezett hazamenetel nem valósult meg keresztéknél, sőt Kenesén szuper volt, a játszóház fantasztikus, sütött a nap és ugyan a kisebbet megcsípte egy méhecske, de a csípés nem járt allergiás reakcióval, és ezenkívül semmi zavaró tényező nem jött a képbe.

Folyt.köv.

Nyaralás szívatás V.

10:04 - írta Mamasaga

A szerda reggel határozottan megpróbálta elvenni a kedvünket a nyaralástól. Az időjárás jelentők hidegrekorddal ijesztgettek, 14 fokokról regéltek, és ugyan kilátásba helyezték a hétvégi javulást, de hiába, ha még a szombat-vasárnapi piktogramokon is ott vibráltak az esőfelhők és a villámok. Nahiszen!

Mi azonban úgy döntöttünk, hogy igenis kihasználjuk, hogy a Balatonnál vagyunk, igenis jól érezzük magunkat, igenis nyaralunk és ha nem megy kint, akkor legyen bent. Például egy fürdőben. Az mégis csak egy program mindenkinek, a gyerekek pancsolhatnak, meg mi is, végső soron nyaralunk.

A siófoki Galerius fürdőt ajánlotta az összes általunk megkérdezett iroda, mint kiváló esőnapi, gyerekbarát program. Ha jól belegondolok többet semmit. Mert mi még ekkor nem tudtuk, hogy a Balatonnak ebben a régiójában vajmi kevés esőnapi program adott. Nagyjából semmi.

A délelőttöt otthon töltöttük, pizzát rendeltünk – a fenének volt kedve főzőcskézni ilyen lahangoló időben – gyerekeket hamar ágyba dugtuk, és buzgón készülődtünk a délutáni mártózáshoz. Megpakoltuk a két autót és már 3 körül Siófokon köröztünk. Mivel nem találtuk meg azonnal a fürdőt, felhívtuk őket, készségesen útbaigazítottak, majd közölték, hogy ma inkább ne is próbáljuk bejutni, mert olyan 60an várnak bebocsátásra, és elmondták azt is, hogy ha esetleg holnap terveznénk hasonló programot reggel 9kor már ajánlatos a pénztár előtt posztolnunk.

Hát ilyet. De sebaj, keressünk egy játszóházat, plázát, ahol van játszósarok, bármit, csak a gyerekek kicsit tombolhassanak. Telefon ide és oda. Semmi. Játszóház 30 km-es körzetben nincs, pláza (olyan amelyben üzletek egy közös tető alatt helyezkednek el) nincs, a siófoki bevásárlóközpont kizárólag utcáról megközelíthető boltokból áll, vagyis a fedett helyen történő randalírozás kizárva.

Eső továbbra is kitartóan esik, ötlet semmi.

Végül, kínunkban a tesco-ban kötöttünk ki, ahol legalább tető volt a fejük felett, meleg volt, száraz volt és zsúfolásig telve volt. Hurrá. Egészen olyan, mint otthon fizu után.

Este – miután kellőképpen kibosszankodtuk magunkat, hogy a Balaton-part dögunalom eső és rossz idő esetén, és ahol egyetlen alternatíva számunkra otthon maradni és bámulni azt a két tv-csatornát, ami megadatott, valamint a gyerekeket elszeparálni egymástól – megbeszéltük, hogy másnap is külön utakon indulunk. Kereszték kísérletet tesznek a fürdőbe jutásra, mi pedig elugrunk a „szomszédos” – alig 100 km-re fekvő Zalaegerszegre, férjem bátyának családjához. Hisz időnk, mint a tenger, lehetőségeink pediglen elég gyérek.

És míg kint az elemek tomboltak mi nyugovóra tértünk.

Hol vannak már a tervek a langy-meleg estén kortyolgatott hideg sörről…

Folyt.köv.

Nyaralás szívatás IV.

8:06 - írta Mamasaga

Kedden kereszték nélküli programot szerveztünk. Ennek több oka is volt. Az első az időjárás maga. Hűvös az volt, nap sehol, eső még sehol, de mindenképpen kilátásban, így a nyári ruhák száműzöttekké váltak és azon kellett hezitálni, hogy edzőcipő vagy gumicsizma. A második, hogy a párom odavan a vasútmodellekért, és így ki nem hagyhattuk a keszthelyi vasútmodell kiállítást. A harmadik, hogy néha jobb kis távolságot teremteni a családok és főleg a kölkök között és tenni ezt térben és időben egyaránt.

Mert hát az elmúlt napok után észre kellett vennem, hogy a keresztgyerekek merőben más mentalitással rendelkeznek, mint a mi fiúnk. Ők képesek voltak nyugodtan a popójukon ücsörögve eljátszani, amíg a mi ebadta kölkünknél nem volt megállás. Azonban ez még nem is lett volna baj, de kisördög bújt a fiúnkba és kedvenc, újdonsült elfoglaltsága – amellett, hogy neki mindig az kellett, amivel a másik játszott – az lett, hogy lendületből nekirohant a többieknek, jellemzően a kisebbnek, akik ettől a vehemenciától dobtak egy hátast, majd ezen – a kis komisz – hallatlanul jól szórakozott. Elképedve néztem az én korábban angyali kisfiam totális átváltozását. Hiába kértük szépen, később erélyesebben, majd végső tanácstalanságunkban szobafogsággal megfejelt hegyi beszéddel, hasztalannak bizonyult minden szavunk. Máig nem értjük ezt a viselkedést. Különböző elméleteket gyártottunk erre a magatartásra, de leszoktatni róla az utolsó napig nem sikerült.

Mivel a két család közötti keresztszülőség egyelőre csak a mi részünkről hivatalos – vagyis nekünk keresztlányunk a nagyobb – a leendő keresztség alapjaiban látszott megrendülni, amikor feltűnt a majdani keresztszülők szemében a rettenetet, és bár nem mondták ki, de biztos eljátszottak a gondolattal hogy: mi lenne, ha mégse.

Így esett, hogy a békesség kedvéért és a két család közötti jó viszony minél további megtartása érdekében távolságot tartva és férjem vasútmodell rajongását kielégítendő, elautóztunk Keszthelyre. A kiállításra nem pazarolnék sok szót, a férjem csalódott volt tőle, engem nem érdekelt, a gyerek hozta a szokásos formáját minden érdekelte, de semmi nem kötötte le.

Az idő kellemes tavasziasnak volt mondható, így még délután végigballagtunk Keszthely főutcáján. Annak érdekében, hogy ne kelljen a gyerekkel egy étteremben félórát várni az ebédre, kerestünk egy giroszost, ahol röpke 25 percet vártunk két girosztálra.

Majd eszközöltünk némi ajándékvásárlást és kényelmesen hazaindultunk a Balaton-partján végig remélve, hogy gyermekünk – fejbe kólintva a számtalan új élménytől – hamarosan mély és hosszas álomba zuhan. Ez csak annyiban valósult meg, hogy el-elszenderedett, majd mikor meg-megálltunk, hogy mindannyiuknak élvezetes és hasznos esőnapi program után érdeklődjünk a helyi turiszt irodákban, minden alkalommal felébredt. Így aznap mintegy félóra alvással beérte, de ennek azonban meglett a következménye, ami az otthoni esti fékevesztett rosszcsontoskodásban, lökdösődésben, és kajabálásban nyilvánult meg.

Estére végképp szertefoszlott minden abbéli reményünk, hogy lesz nekünk nyaraló időnk. Minden elszürkült, hidegre fordult, az eső folyamatosan zuhogott és szép lassan elkezdett beszivárogni a konyhaablakok alatt. Előkerültek a zoknik, hosszú nadrágok, pulcsik és takarók és mi fázósan üldögéltünk a nappali egyetlen kanapéján és nagyon sajnáltuk magunkat.

Folyt.köv.

Hurrá nyaralunk, avagy megdőlt a hidegrekord III.

22:19 - írta Mamasaga

Áram nélkül hamar rájön az ember, hogy mennyire rabja a mindenféle műszaki berendezéseknek és mennyire függ tőlük. Már a reggeli kávékészítés komoly gond elé állított bennünket (villanytűzhely és mikro híján a csapból folyó forró vízzel vigasztalódtunk, mert szerencsére a bojler másik villanyóráról működött.) Az uram ugyan felvetette az óra átmeneti visszakapcsolását, de ezt kereszték azonnal elvetették és mi nem vitatkoztunk.  

Telefon az iroda ügyeleti számára. Fertály óra alatt emberke jött, nézett és elment. Semmi.  

Reggelinél úgy döntöttünk, hogy testületileg vonulunk az irodához, hogy lássák szegény meggyötört gyerekeket, akiknek még egy kakaót sem sikerül előállítani, nem hogy ebédet. Miután sikerült a kis csapatot útrakészre rántani bruttó másfél óra alatt, elballagtunk az irodába, és már lelki szemeinkkel vizionáltuk az irodavezető azonbeli örömét, hogy ismét láthat minket.  

Útközben tovább fontuk az előző estén kigondolt megtorló intézkedések gondolati fonalát és úgy döntöttünk, hogy amennyiben nem látunk kellő mérvű együttműködést az iroda részéről, felhasználjuk a hűtőben megromlott élelmiszereket és kidekoráljuk velük a kirakatot.   

Bevonultunk hát az irodába, elfoglaltuk a létező összes helyet és nagy bánatosan elmeséltük előző esti kálváriánkat és felvázoltuk, hogy mennyire kétségbeejtő a helyzet. Érzékeltettük az előző napi hűtőfeltöltés hiábavalóságát, és hogy most aztán minden pocsékba ment.  

Gyors intézkedés után kiderült, hogy a helyzet nem is olyan egyszerű. A megoldáshoz kell a helyi áramszolgáltató és annak kivizsgálása, hogy mitől néz ki úgy az óra, ahogy. A hírtől, hogy elképzelhető, hogy estig sem oldódik meg a helyzet, teljesen összezuhantunk és meggyötört bociszemekkel meredtünk a hölgyre, várva a mentő ötletet.  

Szegény nő nem sokáig bírta a nyomást és felajánlott – éhhalál ellen – egy ebédet az egyik szállodájukban, majd egy újabb átcuccolást egy immár harmadik apartmanba. Titkon reméltük, hogy ez lesz a megoldás és kilátásba helyeztük, hogy amennyiben megfelelően alakulnak végre a dolgaink, soha többet nem foglalunk náluk szállást, sőt soha többet nem hallanak felőlünk.

Harmadik szállásunk ezúttal a strandtól gyalog is egy köpésre volt, szép, tágas, kétszintes ház teljes alsó része, hatalmas kerettel, távol a vasúttól. Az iroda ezennel bukta a profitot, sőt a macerás pesti népek inkább ráfizetést jelentettek.  

Az idő egyértelműen vacakolt. Határozottan lehűlt és alattomos szél kezdett bekúszni kezdetben még nyári ruháink alá, amit idővel felcseréltünk számos melegebbre.  

Délelőtt, a várakozás üres járataiban, azért beiktattunk egy kis Siófok látogatást, mert kereszték állították, hogy Siófokon állati jó játszótér van. Kár, hogy mindenki más is ezt gondolta, és zsúfolásig tele volt a mieinknél lényegesen nagyobb gyerkőcökkel, akiket nem érdekelt, hogy a létrán előttük kúszó csemete még inkább az instabil kategória képviselője.  

Mivel a hűvös idő miatt az egész balaton-parti népség az utcákon ténfergett és a kajáldákban tömte a fejét, így hamar úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk az iroda ebédfelajánlását és mondhatom alaposan kihasználtuk. Aznap degeszre ettük magunkat és finom volt.  

Lényegében az egész napot reklamálással, költözéssel és autóban töltöttük. Estére megérkezett a menetrendszerinti eső, hozott magával hideget és még viharosabb szelet és mi begubózva kuksoltunk a tágas nappaliban és kezdtük elhinni, amit a horoszkópom jósolt a hétre, mégpedig, hogy: ezen a héten semmi sem úgy fog alakulni, ahogy azt eltervezte.

Hurrá nyaralunk, avagy megdőlt a hidegrekord II.

11:28 - írta Mamasaga

A vasárnap reggel kellemes meleggel érkezett és mi fittyet hánytunk az időjósok huhogására, mondván az nem lehet, hogy elromlik az idő, ha el is romlik csak 1 napra, akkor is csak egy picit és különben is mit tudják ők. Fontos az optimizmus. Nyaralunk!  

Reggel rögvest eltávolítottuk a fegyvernek látszó és földbe szúrható vakondriasztót és napelemes lámpát a gyepről, nehogy gyermekeink a játék hevében egymás ellen fordítsák azokat, majd kiszórtunk minden létező kerti játékot a fűre és kicsaptuk a kölköket. Gyerekzsivajtól volt hangos az egész ház, amit csak a kertünk előtt elhúzó vonatok zaja és látványa tudott pár percre elhallgatatni. Mert az nagy csoda volt számukra.  

Kényelmesen és nagyon sokáig készülődtünk hozzá minden tevékenységhez, mint például reggeli, vagy strandra menetel. Házunk olykor nem csak a gyerekektől, hanem tőlünk is hangos volt. Központi kérdés volt életünkben a gyerekek étkeztetése, majd altatása.  

Délelőtt élveztük a Napfény strand szolgáltatásait, ebédre keresztanyatársam főzött (én ugyan ígéretet tettem, hogy legközelebb én főzök, de ezt soha nem váltottam be), délután nem bírva ki hipermarketes-bevásárlás nélkül tesco-látogatást eszközöltünk hűtőfeltöltés céljából (amikor is úgy éreztem, hogy gyertyákat kell vásárolnom, mert az hangulatos lenne este. És milyen jól tettem, amint az később majd kiderül.), és délután ismét a parton fetrengtünk. 

A gyerekek, a pelenkákat letépve magukról rohantak a vízbe és bár egy idő után lilára fagyott szájjal vacogtak, ki nem jöttek volna a világért sem. Az én kicsi fiam ekkora víztömeggel még soha nem találkozott, de semmi nem tudta megrettenteni, csak az amikor 1-1 óvatlan mozdulatnál a víz alá merült. Ilyenkor nagyokat prüszkölve fújtatott és ismét kiszakítva magát a kezeink közül folytatta a vízi ámokfutást.  

Estére kezdtük érezni, hogy az időjárás a jóslatok szerint kezd alakulni és nemsokára le is szakadt az ég. De ekkor még nem is voltunk annyira szomorúak. A nappaliban is lehet lazulni. Azonban mikor a lámpák ismét kezdtek meghülyülni, és hosszabb-rövidebb időre elment az áram, a ház férfi népe kivonult a villanyóraszekrényhez szemrevételt tartani. Azzal a jóhírrel tértek vissza, hogy még szerencse, hogy nem égtünk le, viszont van rossz hír is, most nem lesz áram, mert lóg az egész óra, izzanak benne a vezetékek (vagymi) és ők inkább áramtalanítanak, mintsem baj legyen.  

Így a második este abszolút romantikusan telt, kint tombolt a vihar, bent nem volt áram és mi kicsi mécsesekkel a kezünkben járkáltunk, mint megannyi bolygó hollandi. Ettől a nem várt fordulattól azonban már kicsit zabosak voltunk és különböző megtorló elméletek születtek arra az esetre, ha másnap az utazási iroda nem talál nekünk megfelelő kompenzációt ezért a kényelmetlenségért.  

Folyt. Köv.

Hurrá nyaralunk, avagy megdőlt a hidegrekord

13:18 - írta Mamasaga

I.  

Még hónapokkal ezelőtt elhatároztuk, gyermekünk keresztszüleivel egyetemben, akik 2 hasonló korú lurkóval rendelkeznek, hogy 3 év után idén igenis elmegyünk 1 hétre nyaralni, és mivel itthon otthon vagyunk, irány a Balaton.  

Kezdetben ment is minden rendben. Keresés. Tanakodás. Szállásfoglalás.  

A végeredmény: egy 2szintes apartman, elfogadható áron, kerttel meg külön lakó tulajjal. Az első meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy a külön lakó tulaj csak olyannyira lakik külön, hogy éppen nem egy házban velünk. Mert, hogy a kertvégi kiskulipintyó volt az ő hadiszállása. De jó lesz, gondoltuk, amikor 3gyerek fog a kert végében a bácsi területén randalírozni és mi egész ott töltött időnket azzal fogjuk tölteni, hogy összevadásszuk őket. A ház maga olyan volt, mint egy időutazás. Talán egyedül a tévé volt újabb, minden más évtizedes öregséget lehelt ki magából, látszott hogy nem volt gondjuk a korszerűsítésre. A házban fellelhető pókhálók és porcicák száma, valamint a helyenként a falból kilógó konnektorok sem győztek meg bennünket arról, hogy nekünk ott kellene maradnunk és kértük az utazási irodát, hogy tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy villámgyorsan találnak valami elfogadhatóbbat, tisztábbat, meg főleg tulajmentest. Hiába amit pár éve még nem is vettem volna észre, most anyaszemmel már nem bírom elviselni. Idősödünk.  

Egy szónak is száz a vége, kisebb fajta ráfizetéssel lett nekünk házunk, ezúttal a vasút mellett, de bántuk is mi, így viszont egy paraszthajszállal közelebb a parthoz, és szép tiszta konyhával, nem éppen gyerekbarát csigalépcsővel a tetőtérbe, meg felújított mindenfélével. Persze a strand így is csak autóval volt megközelíthető, de nem lehet minden a miénk. Illetve lehetne, ha telhetne.  

Miután 1-2 helyiséget a kedvünkre átrendeztünk és vissza, mert mégse, és miután kicsomagoltuk a fél háztartást a degeszre tömött kocsikból, leautóztunk a beszédes nevű Napfény strandra és kezdetét vehette végre a kikapcsolódás. Már ha annak lehet nevezni, amikor négyen háromfelé szaladgáltunk és hiába van több kezünk nekünk felnőtteknek, a gyerekek mégis gyorsabbak és mindent felfalnak a homokból és lenyalják az összes naptejes flakont, mire mi odaérünk, hogy hárítsunk.  

Szóval első nap volt pancsolás, langy meleg Balaton, homok és nap, meg minden, ami a nyaraláshoz kell.

Keresztékkel elképzeltük, hogy mostantól minden este, miután jó korán ágyba dugtuk a kimerült kölköket, kiülünk a teraszra és hagyjuk magunkat fejbe kólintani a balatoni éjszakától és elfogyasztott jéghideg sörtől. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ez az élmény kizárólag szombat este fog megadatni és utána sose.  Hogy ezen a nyaraláson semmi sem úgy fog történni, ahogy mi azt elterveztük ekkor még nem sejtettük, de bizonyos előjelek máris utaltak rá.  

Első esténken a lámpák este 8 után őrült stroboszkóp játékba kezdtek, a tévé ki-bekapcsolt és kiderült, a hálószobánkba nincs áram az egyetlen konnektorban. Vagyis éjjeli lámpa kizárt, a mennyezeti lámpa használata alvó gyerekünk mellett enyhén szólva is istenkísértés, és bébi-őrünk, elem híján használhatatlan. Tehát csak reméltük, hogy gyermekünk nem ébred fel, míg mi a teraszon alkoholmámorba burkolózva ücsörgünk, vagy ha mégis, esze ágában sem lesz elindul a keresésünkre a nyaktörő csigalépcsőn. 

Folyt.köv.

A hintázás művészete

9:30 - írta Mamasaga

Apuka tudományos módszerrel magyarázta nem kicsi, de annál inkább nyakigláb lányának a hintázás mikéntjét, miközben saját maga demonstrálta azt. Nekem már az is furcsa volt, hogy egy ekkorra lány nem tud hintázni, de miután végighallgattam az apuka pedagógiai kiselőadást, megértettem, hogy miért nem.

Így kezdte: Van az előre menet rész és van a hátra menet rész.

(Ki hitte volna? Már ezen jót derültem.)

 

Majd folytatta: Tehát az előre menet rész végén a hinta megáll egy pillanatra és elindul hátra. Ahogy elérte a függőleges állást és hátralendül, az a hátra menet rész. Majd a hátra menet rész végén is megáll egy pillanatra és elindul visszafelé, azaz előre menet rész felé. Figyelj, így kell csinálni. Látod? Előre. Hátra. Gyere kislányom, próbáld ki.

 

Szerencsére arra véletlenül sem hívta fel a kislány figyelmét, hogy ebben az előre-hátra mozgássorozatra kihegyezett tevékenységben a hajtás szempontjából kulcsfontosságú szerep jut a felsőtest és a lábak összehangolt munkájának. Vagyis a hintában, lógó lábakkal ücsörgő kislányon csakis apuka közreműködése, vagy a hirtelen feltámadt északi szél lódíthat egyet. 

Hát ilyen magyarázat után csoda, hogy szegény leányzónak lövése sem volt a hintázás bonyolult folyamatáról?

Szezonális gyümölcs: a dindi

18:25 - írta Mamasaga

Mióta apa hazahozta az első fél görög dinnyét, mióta csemeténk megkóstolta belőle az első falatot, azóta DINDI szavaktól hangos a ház. A "mit szeretnél uzsonnára?" kérdésre, csakis dindi a válasz. Ha meglátja, vagy csak meghallja, hogy dinnyét említünk folyamatos dindi-kántálással adja tudtunkra, hogy mire vágyik leginkább, és veszettül rázza a hűtőajtót. Dindi jöhet reggel, délben, este.

Mióta dinnye is van a hűtőben, azóta az alma némiképp kegyvesztett lett, de azért a korábbi „ma” elnevezés már „ama”-ra bővült és folyamatosan alkot újabb szavakat amellett, hogy egésznap karattyol. Így történt, hogy a labda korábbi „da” neve helyett, már hogy-hogynem „blabla”-ra módosult, és a „blabla” szó alkotása közben erősen küzd azzal, hogy a nyelvét a szájába tartsa.  

Nekünk is van új nevünk. A mama már olykor mamtyi, vagy mamka, míg a papa gyakran paptyi és apu. A nagynéni „nene” lett, a nagybácsi „babu”. Minden kislány, aki nála két fejjel magasabb az már „néni” és minden kisfiú „bá”, a vele nagyjából egy méretekkel rendelkezők a „babák”.

Az elmúlt napok újdonsága az „apuka-puka-puka”, miközben páros lábbal ugrabugrál, de ennek jelentésére még nem jöttünk rá.

 

INNI és KOCCIN

17:43 - írta Mamasaga

Fontos szavakkal bővült csemeténk szótára: INNI és KOCCIN.

Végre olyan szavak, amik már túl mutatnak a mama, papa, pipi, tete, tátá, stb. szótagismétlésen és új dimenziókba repíti csöppségünk szóalkotási képességét.  

Az ivás egyébként is kulcsfontosságú tényező a kicsi életében. Mindegy hogy cumis üveg, csőrös pohár, műanyag flakon, vagy földről lefetyelés, és mindegy, hogy víz, tea, gyümölcslé, vagy zöldséglé, csak folyjék. A répalé a kedvenc. Én nem tudom kire ütött ez a gyerek (illetve sejtem, mert csak a nagyanyja képes ilyesmiket meginni).  

Mostanra a gyerkőc fejében az INNI szóhoz társultak kis családunk ivási szokásainak ismeretei is. Nevezetesen, ha sörös üveg, vagy doboz van a hűtőben, asztalon, azt szigorúan nagypapa kapja, aki nagy sörpárti. Gyermekünk, ha ilyet lát – mármint sört – képes négykézláb az asztal közepére kommandózni, levadászni a teli, de már bontott dobozt – kis söráldozattal, mellyel a szőnyeget tiszteli meg – kibillegni a teraszra és nagypapi kezébe nyomni azt.

De ugyanígy tisztában van azzal is, hogy én szeretem a bort. Ezt onnan tudhattuk meg, hogy az egyik képeskönyve éléskamrát ábrázoló oldalán, egy boros üvegnek látszó tárgy áll a polcon. Na ha odaérünk a mesébe, bőszen hadonászva mutogatja, hogy: bo, bo, a mama, a mama. Édesanyám itt hívta fel a figyelmem arra, hogy kis cserfes gyerekünk jóvoltából az óvodában mindenki tisztában lesz családunk ivási és egyéb szokásaival, mint ahogy anno én is lelkesen emelgettem a műanyag poharat és koccintottam minden ovissal, ezzel demonstrálva az otthoni vasárnapi ebédek emelkedett és oldott hangulatát. 

Koccintani egyébként már csemeténk is tud. Kb. három másodpercenként kell összekoccintanunk, sűrű KOCCIN-KOCCIN szavak társaságában, különben szomorú és csalódott szemekkel pislog ránk, amit nem lehet koccintás nélkül elviselni.  

Hülye anya

14:42 - írta Mamasaga

Minap szokásos elfoglaltságunkat űztük a játszótéren – lógáztuk a lábunkat, illetve csak a gyerek a hintába –, amikor a mellettünk hintáztató apuka többedszer kérte kb. 5-6 éves lányát, hogy induljanak már haza, mert anya vár.

 

A kiscsaj alkalmi süket volt, mindent meghallott és mindenre válaszolt, kivéve erre az egy kérésre nem reagált. Kizárólag okulás céljából oda-odafüleltem, hogy vajon egy rutinos apuka, hogy oldja meg az ilyen szitukat, hiszen valószínű nap mint nap ilyen és ehhez hasonló helyzetek adódnak egy óvodás mellett.

Akárhogyis apuka végül elérte, hogy lánya kikecmeregjen a hintából, de ez nem apuci rábeszélőjékén múlott. És ekkor a kiscsaj felcsattant és mindenki által jól hallhatóan kijelentette, hogy: már megint a hülye anya miatt kell hazamennünk.

A hülye szó meglehetősen nyomatékosan hagyta el a száját, majd leviharzott, mint egy kis fúria.

Apuka bocsánatkérően nézett körül, szemében: „fene érti, az én lányom nem ilyen ám” kifejezéssel. Kicsit összerötyögtek az anyukák. Asszem én is.

De aztán rögtön eszembe jutott hogy hányszor leszek én akár szemtől-szemben, akár a hátam mögött – sőt úgy még inkább – lehülyézve szeretett fiam által.

 

És eszembe jutott az is, amikor először csúszott ki egy óvatlan „hülye” apura, aki életemben először akkor és ott fenékbe billentett.

 

Mindent visszakapunk. 

Mackókoma kórházban

15:05 - írta Mamasaga

Igen ismét kórházban jártunk. És nemcsak jártunk, ott is töltöttünk három éjszakát.  

Az egész apával kezdődött, aki hazahozott valami orrfolyós nyavalyát, ami átment az egész családon, kisfiúnkat sem kímélve. Az ő szervezete azonban – valószínűleg – rosszabbul tolerálta a vírust, mindezt tetőzve egy épp múló félben lévő bárányhimlővel és szegénykém kedd este alig kapott levegőt. Járt a mellkasa, mint a légkalapács és jól be is lázasodott.  

Este 9kor a Heim Pál gyerekkórház betegfelvételén toporogtunk, ahol a mai egészségügyet meghazudtoló gyorsasággal kerültünk a vizsgálóba. Ebből már sejtettük, hogy nem kicsi a baj. És innentől kezdődött a mi Mackókománk masszív 4 órás üvöltéses estje. Már attól kiborult, hogy oxigénmaszkot tartottak az orrához, megvizsgálták, szaturációt mértek, pedig ez csak a bemelegítés volt. A 40 fokos vizsgálóba eltöltött 1 óra teljesen kimerítette, hiába vetettünk be minden elterelő hadműveletet, semmi sem segített és ő csak nézett ránk könyörgő szemekkel, hogy: kérlek, ne hagyjátok, hogy ezt csinálják velem. Komolyan mondom nincs ennél rohadtabb érzés, gondoltam akkor, de tévedtem. Mert volt.

Ekkor mérték az arcunkba a hírt, hogy bizony maradnunk kell legalább 2-3 napot, mert ez bizony asztmás rohamnak tűnik.  

Babánk 1 óra múlva került olyan állapotba, hogy oxigénmaszk nélkül átmertek minket engedni az udvaron a 100 méterrel távolabb lévő pulmonológiai osztályra. De itt jött csak az igazi megpróbáltatás. Újra vizsgálat, pisi zacsi felhelyezése, lázmérés, vérvétel 4 kémcsőnyi, kanül behelyezése abba a kicsi kézfejbe, áááááááá. Totál kikészült(ünk). Ekkor volt 11 óra. Fel(illetve)lekerültünk az osztályra, a már alvókra és magunkra való tekintettel egy ágyas szobát kértünk. De még itt sem nyugodhattunk meg, mert jött az állandó oxigén utánpótlás, az inhalációs aeroszolos kezelés, az inhalálás, a lázcsillapítás, a szaturáció mérés.  

Mackókoma állapota azonban nem akart javulni, lázas volt, lázas álmában össze-visszahadonászott, mamázott, papázott. Szteroidot kellett adni neki (ez az utolsó lépcsőfok – mondta a doktornő – ezt csak tényleg a legvégső esetben adjuk). Klassz. Ám ez sem hozott javulást. Itt már komolyan kétségbe estem. A gyerek már remegett és maradék erejével bőgött. És kiderült, hogy a legvégső lépcsőfok után is van valami. Diaphilin intravénásan. Ez végre hatott és sikerült elaludnia. Soha nem éreztem magam annyira kétségbeesve, soha nem féltem még annyira, mint akkor, karomban a ziháló gyerekkel.  

A másnap összehasonlíthatatlanul jobb állapotot hozott, bár a levegővétel még mindig nehezebben ment, de a láza lement és a kedélyállapotát is csak a kézfejéből és orrából kilógó csövek zavarták. A mellkas röntgen és a vérvétel kizárta a tüdőgyulladást, így az orvosok szerint vagy a bárányhimlő okozta immungyengeség és az apa által hazahozott baci kegyetlen összjátékának volt áldozata gyerekünk, vagy (és ez a rosszabb) valóban asztmás a gyerek, amit akár ki is nőhet, vagy nem, de hosszú kezelésnek néz elébe. Ezt majd idővel megtudjuk.  

Mackókoma mostanra már újra a régi, 3-4 óránként kell puff-oltatni (így hívják amikor az inhalációs eszközzel juttatjuk a gyógyszert a gyerekbe szájon és orron át).   

A kórházban eltöltött napok egyáltalán nem voltak kellemesek, de az orvosok és a nővérek mindent elkövettek, hogy a helyzethez képest jól érezzük magunkat. Az utóbbi években megjártam pár kórházat, ahol az számított ritkaságnak, ha rá mosolyognak az emberre és odafigyelnek rá. Hát itt az volt elképzelhetetlen, hogy valaki morcos, vagy undok legyen. Le a kalappal előttük, hogy képesek állandóan derűsek és segítőkészek lenni. Bár az is lehet, hogy csak szerencsénk volt és jó gárdát fogtunk ki, nem tudom, de köszönettel tartozunk nekik.      

Bili kontra távirányító

15:54 - írta Mamasaga

Azt kell hinnem, hogy ezek a mai gyerkőcök már úgy születnek, hogy szinte már értenek a műszaki berendezésekhez. Valószínűleg kódolva van bennük.  

Mert előbb tanulják meg például a videomagnó kezelését, minthogy a bili használatát elsajátítsák. Mert lássuk be, a bili, a maga fröccsöntött mivoltával nem jelent különösebb kihívást, hiszen rá lehet ülni, fejre lehet tenni, bele lehet pakolni és végső soron autónak is lehet használni. Nagy cucc. (itt jegyzem meg, hogy a védőnőnk szigorúan tiltja a bili játékként való használatát, na de ki tud egy üvöltő gyereknek ellentmondani, aki a bilijére vágyik) Viszont mindez pár perc örömöt és elfoglaltságot jelent, utána unalmas lesz. Ja, hogy pisi-kaki? Az már rég a pelenkába melegíti a berendezést. 

 

 Na de a videomagnó. Ott van kihívás. Igaz, hogy az első ismerkedés alkalmából az a szemét magnó bekapta a gyerek mutatóujját és nem is akarta elengedni, de ez nem jelentette azt, hogy ez kedvét szegte volna a további próbálkozásnak. Mert így hamar megtanulta, hogy az ujja helyett mást kell betömködni a nyílásba. Rövid időn belül már kazettával próbálkozott és innen már csak egy lépés volt a kis gombok nyomkodása, vagy akár a távirányító kezelése. Ja, mert a távirányító már régi cimbora. Pár hónapos kölkünk első átfordulása után a második mozdulata a távirányítóra koncentrálódott, keze hamar rátalált, és azóta is szoros barátságot ápolnak. És a felfedezések sora itt nem ért végett. Jött a tévé és hifi ki-bekapcsolása, a volume gomb használatának gyors elsajátítása és a mobilok természetesen.

Gond nélkül felhív bárkit, de beszélgetni már nekünk kell a hívottal, miután visszahívnak, hogy miért is hívtuk. És miután a magát leleményesnek tartó szülő megpróbálja kijátszani a gyereket egy használhatatlan távirányítóval, vagy mobillal, a kis agyafúrt rögtön leveszi, hogy ez csak átvágás és soha kezébe se veszi.

 

Ó és a számítógép. Hát ahhoz is ért. Ki-bekapcs, cd meghajtók kezelése, billentyűzet püffölése.

És ismerkedne a fényképezőgéppel, kamerával, mikroval, elektromos borotvával, és szőrtelenítővel, de hát mindent azért nem lehet. Hagyni kell valamit a későbbiekre is.

Bárányhimlősen

8:51 - írta Mamasaga

 A múlt héten és jelenleg – a változatosság kedvéért – a bárányhimlőhöz volt és van szerencsénk.

A gyerek hátán lévő első pattanásszerű kidudorodásnál az volt az első gondolatom, hogy: bassz már megint ételallergia. Gyors végigpászta, hogy mit evett-ivott. Eredmény: kb. mint múltkor, a nagy semmi. Ugyan furcsa volt, hogy csak egy van belőle, de engem megnyugtatott a tény, hogy ilyesforma dudorral már találkoztam, rutinos, felkészült szülőként tudom kezelni a helyzetet, nem okozhat meglepetést. De. Mégpedig amikor egy nappal később jöttek a többiek. A nyakára, a hónaljára, a zacsijára. És furcsán vizenyősek voltak. Mint megannyi kis vízhólyag. 

De mi még mindig nem sejtettünk semmit. (A fene emlékszik már arra, amikor mi estünk át a bárányhimlőn. Csak egy-két himlősebhely bizonyítja, hogy megvolt.) Szóval idővel arra jutottunk, hogy mégis csak kukkantson már rá a doki, hátha…

El is mentünk. Meg is nézte. Én még egy kicsit eszkuzáltam is magam, hogy már megint itt vagyunk (ugyanis az elmúlt hónapokban viszonylag gyakran megfordultunk a rendelőben, hol egy kis nyirokcsomó, hol egy kis köhögés, hol egy kis tüdőgyuszi miatt). De nem hiába fáradtunk, mert a doki első pillantására leesett, hogy ez bárányhimlő. Még klassz, hogy pár napja érdeklődtem a himlő elleni oltás mikéntjéről-hogyanjáról. Most szinte „ingyen” hozzájutottunk a védettséghez.  

Nos, azóta a gyerek viselkedése 180 fokos fordulatot vett. Szinte kifordult magából. Az én eddigi általában víg kedélyű kisfiam hisztérikába fordult és reggeltől-estig vonyít, és estétől-reggelig igen rosszul alszik. Semmit nem tudunk tenni, ami a tetszését elnyerné, így annál könnyebb a nemtetszését kivívni. Attól tartok, hogy a szájába is jutott a himlőből, mert minden átüvöltött időszak után méltatlankodva bökdösi a szája belső fertályát. A korábbi kedvenc – a paradicsom – sorra a tányérja szélén marad, és úgy általában hirtelen gondjai támadtak a savanykás ételekkel. És nem tudunk rajta segíteni. És ő nem tudja elmondani, hogy mi lenne neki jó, mivel tudnánk könnyíteni a helyzeten. Ez a legrohadtabb érzés az egészben.  

Így csak várunk, hogy elmúljon és túl legyünk rajta valamennyien.

Kölkök egymás közt

8:53 - írta Mamasaga

A kölök és a Sanyi mostanra egy súlycsoportba kerültek. Napok kérdése és egyértelműen Sanyi lesz jobb. Illetve több. Vagyis súlyosabb. Két lábra állva pedig jó egy fejjel lekörözi a kölköt.

És ezen a gyarapodáson felbuzdulva Sanyi elkezdte demonstrálni az erejét. Szegény gyerek képtelen megállni a két lábán, ha Sanyi beindul. És beindul. Naponta úgy, ahányszor csak kitesszük a lábunkat a házból. Időnként nekifutásból ugrik a gyerek hátának, aki kivágott fáként vágódik el, és mire elkezdene felkecmeregni Sanyi már visszaérve ismét a hátára szökken és mindent megtesz, hogy ne sikerüljön talpra állnia. És össze-vissza nyalja-falja-harapdálja, rámászik, szószerint leteperi.

Ezt a mutatványt velünk is próbálja előadni, de rólunk lepattan, mint a kacsázó kavics, és ha túl kitartóan próbálgatja, még egy taslival is gazdagodik.

 

Egyébként kölkünk és Sanyi bírják egymást. Néha olyanok, mint a marakodó testvérek. A múltkorjában egy üres műanyag flakonon vesztek össze. Amíg Sanyi rohangált a flakonnal, addig a gyerek cirkuszolt, ha pedig a gyerek kaparintotta meg, akkor Sanyival nem lehetett bírni. Minden palack nélküli alkalommal Sanyi megdöntötte egyéni rekordját a kertet átszelő és az észnélküli vágta kategóriákban. A fickóm és én pedig elfacsarodó szívvel szemléltük a még épen maradt fűcsomók utolsó perceit.

Mert, amit nem pisil ki, azt kifarolja.

 

Végül pedig a flakonért vívott meccs addig-addig folyt, ameddig már egyiküket sem érdekelte. Végeredményként a füvünknek annyi és a gyerek úgy nézett ki, mint akit megcsócsáltak és kiköptek.